Szánalmasság

Nem tudom hogy meséljem el azt a napot. Először kezdjük ott, hogy én tényleg nem direkt keveredek bajba. Ez sokkal félelmetesebb volt, mint az eddigi eseteim. Jobb volt abban a tudatban élni, hogy csak beképzelem magamnak a történéseket, mert utána nem féltem elaludni. Egy szép hétfői délelőttnek indult, mellettem Mimi szidta a kávét, állítása szerint semmit nem használ, a madarak csicseregtek, az autók dudáltak, mivel dugó volt, semmi különös nem történt. Aztán Mimi elment a saját óráira és rámparancsolt, hogy mindenképp várjam meg, és majd együtt megyünk ebédelni. Elindultam hát a termünk felé, ám mielőtt még odaértem volna egy kéz megragadta a táskámat. Hátranéztem és lefagytam. Dávid állt ott teljes életnagyságában. Tágranyilt szemekkel néztem őt, ő pedig ugyanúgy engem. Valai furcsa volt benne, a végtagjai remegtek, a szemei pedig rettegést tükröztek. Elindult a kijárat felé maga után húzva engem is. Amint kiértünk az épólet elédurván belökött egy autóba, beült mellém majd elindultunk. Hiába kérdezgettem őt, nem válaszolt, csak meredten nézett maga elé, még mindig remegett, még mindig rettegett. Nem tudtam hogy reagálhatnék, így hát nem tettem semmit, bíztam Dávidban egészen addig a pillanatig, amíg ki nem szedtek a kocsiból. Szembetaláltam magam egy csomó hegyes fogú vörös szemű emberkével. Csak tippelni tudtam, és abban a pillanatban arra tippeltem, hogy ezek bizony vámpírok. Áldottam Mimit, amiért reggel rámparancsolt, hogy vegyek sálat. Nem mintha az megvédhetne, de legalább nagyonn biztonságban érzem magam. Hah. Dávid állt mellettem és nem szólt egy szót sem. Az ő szemei nem voltak vörösek, nem volt hullaszerű bőre sem.

• Nicsak kit látnak szemeim. -mondta egyikük. Miindig a sereghajtók szólalnak meg először. – A híres Arya, micsoda megtiszteltetés, hogy láthatlak.

• Mit akar tőlem?- kérdeztem. Szánalmas, mindig csak azt kérdezgetem, hogy mit akarnak tőlem, miért akarnak megölni, miért haragszanak rám, vagy éppen miért vagyok számukra fenyegető tényező.

• Csak egy csepp kell a véredből, csak egy csepp és hidd el kicsi drága nem fognak többé üldözni téged.

• Mire kell magának a vérem?

• Ez az, amit nem fogok neked elmondani, mert ha elmondanám, akkor minden hiábavaló lenne, minden amit terveztünk és amiért küzdöttünk. -mondta, és közel hajolt hozzám, az utolsó szavakat már csak suttogta a fülembe.

• Nem értelek. -válaszoltam, nem mertem megmozdulni.

• Az lenne a baj, ha értenél. -hirtelen a szobá másik részén termett, és egy fotelben ült. Szörnyen gyors volt, és hála annak a sok könyvnek amiket elolvastam tudtam milyen más képességei vannak még. Hacsak nem tévesek az insormációim, bár remélem, hogy az Alkonyat és a Vámpír naplók nem hazudnak olyan sokat. Jó, tudom, kicsit ganyi, hogy ilyesmiket nézek, de annyira le tudott kötni a szerelmi szál J.

• Gyors vagy. -mondtam, és yeltem egy nagyot. Most óriási szarban vagyok, és ha Dávid nem változik vissza önmagává, akkor abban is leszek. Dávidra néztem, ő még mindig remegett. Ő követte a pillantásomat, és hatalmasat nevetett.

Most biztosan arra vagy kíváncsi, hogy hogyan irányítjuk. Ez nagyon egyszerű, megitattam vele az egyik kis piócán vérét, és most a kicsi drága irányítja őt. Erősen próbál küzdeni, de ne tudja kiűzni őt, lehetetlen. Most pedig befejezettnek tartom a mai beszélgetésünket, tudod nagyon fáradt vagyok, ilyenkor mi alszunk. Dávid kérlek vidd a vendégünket a raktárszobába. – hahotázás közben pedig igen lassan távozott. Dávid megragadta a karom és maga után próbált rángatni engem, én nem ellenkeztem, majdnem elsírtam magam Dávid kínlódó arcát nézve. Szinte már könyörgő volt, hogy meneküljek, öljem meg őt, vagy tegyek valamit. Ő tudta mit kellene tennem, én viszont nem tudtam mire gondol. Csak hagytam, hogy betuszkoljon az ajtón, lelökjön a földre és leüljön velem szemben. Körülöttem mindenhol hullák voltak, minden véres volt, ezt nem raktárnak, inkább ebédlőnek nevezné. Számukra biztosan nagyon inycsiklandozó lehet a látvány én viszont elhánytam magam. A szag és a látvány borzalmas volt. Becsuktam a szemem, összehúztam magam és nem mozdultam órákig. Próbáltam megnyugodni, de nem tudtam abbahagyni a zokogást. Remegtem, még a barlangban sem volt ilyen rossz. Most visszakívántam a fura szemű fogvatartóimat. De egy idő után inkább Dávidot néztem. Ő pedig engem. Így egyikünk sem szenvedett annyira.