Nincs egérút

George kedvenc játéka a fogócska volt. Imádta, hogy nincs esélyem ellene, hiába futottam, egyik szobából a másikba, egyik emeletről a másikra, megállás nélkül, ő mindig elém került. Hogy miért fogócskáztam napokon keresztül minden éjszaka egy vámpírral? Szerintem az univerzum valamiért nem kedvel engem. Nem bántottak engem, valamire vártak, és addig pedig elszórakoztak velem. Dávidot akkor este láttam utoljára, mintha a föld nyelte volna el, George pedig nem mond semmit. Ha valamit kérdeztem, akkor mindig csak nevet és azt mondja, hogy túl kíváncsi vagyok. Kérdések, kérdések. Vajon tudják, hogy bizonyos mágiára képes vagyok? Vajon meg tudnám lepni őket, hogy elmeneküljek? Nem és nem. Ha vagy ötven vámpírral vagyok egy szállodában, és ha véletlenül sikerül is kicselezznem őket, akkor biztosan megölik Dávidot. A francba is, de ki örül annak, amikor olyan helyzetbe kerül mint egy kisegér egy macskával szemben? Szinte bele bolondultam abba, hogy nem fojthatom meg mindegyiküket. Soha nem volt még bennem ekkora vágy az ölésre. Lehet a környezetem tette, és az, hogy hullák között kellett aludnom. Egy hétig játszották ezt a játékot, aztán egyik este nem túl kedvesen belöktek egy limuzinba, majd több órás út következett. Egy élmény volt nézni, ahogy pezsgőzpohárból kortolgatják a vért. Nem nagyon értettem milyen nyelven beszélgettek, ha tippelnem kell, akkor azt hiszem latin lehetett. Négy óra múlva kiszedtek a kocsiból, majd feltessékeltek egy repülőre. Lekötöztek az egyik székhez, mozdulni sem tudtam. Csatlakozott hozzánk több vámpír és emberek is. Többször is felém pilantottak beszélgetés közben, nem tudtam miről lehet szó, tényleg nagyon szánalmasan gyenge voltam, és mivel ez volt életem első repülőuta még szédültem is.

Egy pár órára elszundíthattam, amikor hirtelen nekicsapóódott valami a gépnek. Nem tudom mi volt az, de újra és újra ütközött velünk. A vámpik nagyon rémültek voltak, és csak egyetlen szót ismételgettek: angelus. Mivel gyerekkoromban nem ejtettek a fejemre tudtam mit jelent ez a szó, hiszen majdnem olyan mint angolul. De hogy egy angyal repkedne a gépünk körül? Ez abszúrd. Vagy mégsem az? Lássukcsak, találkoztam már évszádzadok óta elfeledett földi lényekkel, vámpírokkal, még egy maunticornal is, de nem hiszek az angyalokban? Arya szedd össze magad, biztosan érted jött, mondogattam magamnak, hogy egy kis remény még éljen bennem. Az eddig mereven bámult ablakban egyszercsak megjelent egy arc. Mimi volt az. A szárnyaiból földöntúli fény áradt, ami majdnem elvakított. Mintha egy csillag lett volna a sötét éjszakában, a vámpírok az arcuk elé kapták a kezüket és felordítottak fájdalmukban. Valamit mondott, de nem tudtam leolvasni a szájáról, túl sok volt a fény, és ez a fény engem is zavart, az én bőröm is égett tőle, nem fájt, csak irritált. Majd valami fekete eltaszította őt az ablaktól, egy másik angyal volt, de olyan gyorsan történt, hogy alig tudtam kivenni őt, csak egyvalamit jegyeztem meg, a fekete szárnyait. Mintha egy holló lett volna, beolvadt az éjszakába. Ezután nem történt semmi. Eltüntek mindketten, a vámpik is megnyugodtak, csak én nem, szörnyen aggódtam Mimi miatt.

Az uticélunk Olaszország volt. Hogy mit keresnek a vámpírok az egyik legvallásosabb területen? Nem tudom, viszont rengetegen voltak. Egy cellába löktek, majd viszonylag ehető étlet is kaptam. Félretettem minden ellenvetésemet, és hagytam, hogy erőt vegyen rajtam éhség. Több mint egy hete semmit nem ettem és ittam. Megint sirdogálni kezdtem. Mást nem is tudok csinálni. Három őr állt a cellám előtt, mindegyik járőrözött. Emberek voltak, de hiába szólongattam őket, nem válaszoltak, egyikük viszont rámnézett és nemes egyszerűséggel le is köpött. Új bartaim, az egerek szivesen idegesítettek, olyanok voltak, mint Mimi. Soha nem aggódtam még ennyire senki miatt. Tudtam, hogy meg fognak ölni, viszont, ha most az egyszer még megmenekülök, nem leszek többé egy bogárka, amit a többi elnyom. Mindent és mindenkit elpusztítok, aki bántani mer engem és a szeretteimet.