Mentsvár

d4b5fdfb112da7eff27e07e090bc3ecc

Napokig feküdtem abban a cellában. Nem beszéltem senkivel, csak feküdtem a hideg földön. Már az étel sem kellet, biztos voltam benne, hogy miattam halt meg az egyik legobb barátom, és Dávidról sem tudtam semmit. Egy borzalmas embernek éreztem magam, amiért miattam szenvednek mások. Majd eljött az a nap, amiért olaszországba vittek. Minden nap végigvittek a folyosón, bevittek abba a szobába és lekötöztek egy székhez, vért vettek a kezemből, a fejemet oldalra szorították, mintha nem akarták volna hogy lássam. Nem tudom meddig lehettem ott. Egy idő után már etettek, mert annyi vért vesztettem, hogy nem volt erőm mozgatni a végtagjaimat.

Egyik nap egy fiút hoztak be a szomszédos cellába. Én a szokásos helyemen feküdtem, a sarokban az egerekkel, akiket mellesleg el is neveztem Miminek, Dávidnak és Marknak. A szeretteimet, akiket valószínüleg soha többé nem fogok látni. A fiú még küzdött, az ökleivel csapkodta a rácsokat, és ordítozott, de nem figyelt rá senki. Az őrséget is megketszőzték, így már biztosan nem tudnak megmenteni, gondoltam.

• Te lány, mégis mit akarnak tőlünk? -nézett rám hirtelen.

• Nem tudom. -mondtam erőtlenül, a hangom érdes volt, és halk. Együttérzést láttam a szemében, és hirtelen úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

• Jól vagy? Mit tettek veled? – gugolt le a sarokba és szinte csak pár centire volt tőlem.

• Jól, csak le vagyok gyengülve. -suttogtam.

• Mit tettek veled? -kérdezte ő is halkan, ami jól jött abból a szempontból hogy ha meglátják az őrük, hogy beszélgetünk, akkor máshová viszik.

• Napi szinten rengeteg vért vettek tőlem. – mosolyodtam el gúnyosan.

• Velem is ezt fogják tenni? -kérdezte rémülten. Kissé macsós volt a srác, ezért is volt olyan vicces az a rémült arc. -Tudod, Én még soha nem láttam vámpikat, és most itt vagyok rengeteggel körülvéve. Ez nagyon félelmetes.

• Vámpik. Én is így nevezem őket. -mosolyodtam el.

• Szeretek szavakat rövidíteni. -mondta.

• Vámpírokat most látog először. -mondtam. -De találkoztam már más lényekkel is.

• Nem csak ezek vannak? Mik vannak még, kérlek mesélj. -mondta, szinte már könyörgő tekintettel.

Elmeséltem neki életem történetét, arról hogy azt hittem, hogy a szüleim a szüleim, de mégsem, aztán az elrablásról, Dávidról, Mimiről, a bátyámról és aztán, hogy hogyan kerültem ide. Ő ámulattam hallgatta az egész beszámolómat, közben én is úgy éreztem, mintha az egész csak egy hülye könyvben történne meg. Elmondtam neki, hogy bármit megtennék azért, hogy újra hazajuthassak és amikor otthon elmesélném anyának, hogy mi történt velem, kinevessen és abban a pillanatban én is úgy érezzem, hogy biztos csak az elmém játszott velem.

• Még midig anyának szólítod?- kérdezte.

• Persze, ő nevelt fel, nem fogom semmibe venni mindazt, amit tett értem. -válaszoltam.

• Még ha hazudott, akkor sem?

• Nem, soha! -mondtam mosolyogva.

• Őrülten izgalmas életed lehet, velem eddig nem történt semmi, egy normális tinédzser voltam, aki a fotózással akart foglalkozni, mikor befejezi az iskolát, csakhogy a szüleim nem ezt akarták, apám orvos, és azt akarta, hogy kövessem őt, és legyek olyan, de nekem ez nem ment, és mikor közöltem vele, hogy mi akarok lenni, nagyon mérges lett, tudod ő egy hatalmas ember és mindig szörnyen morcos, nagyon megijedtem tőle, ordítozott és csapkodott, öszetörte az asztalt, anya meg csak állt ott és tágra nyílt szemekkel nézett rám, de nem szólt egy szót sem, még akkor sem, amikor apa kilökött a házból. Szó nélkül tűrte. Ez egy olyan három hónapja történt, azóta próbáltam valahogy túlélni egyedül, de nem ment könnyen, főleg mert semmi pénzt nem adtak. Egy ideig meghúztam magam az egyik haveromnál, de a szülei nem tűrtek meg sokáig, szóval onnen is eljöttem. Aztán egyik nap, amikor próbáltam azt képzelni, hogy az a pad egy kényelmes ágy, megjelent apám és anyám. Először nem értettem mit akarnak, aztán apám közölte velem, hogy ha orvos leszek és azt csinálom, amit akar, akkor visszamehetek. Bele akartam egyezni, az otthon melegét akartam újra érezni, mégha folytogató is, de akkor megjelent George és a bandája. Megölték a szüleimet, engem pedig idehoztak. -fejezte be a történetét. Nagyon megsajnáltam szegényt

• Sajnálom, ami veled történt. -mondtam.

• Ne sajnáld, neked sem volt jobb életed, mint nekem. Szerinted én is a vérem miatt kellek nekik?- kérdezte.

• Komolyan nem tudom. -mondtam, a szemem lassan csukódott le, próbáltam ébren maradni, de annyira legyengültem, hogy erre semi esély nem volt.

• Nem baj, pihenj. -mondta, majd bátortalanul elindult a keze és megsimogatta a fejemet. -Amúgy a nevem Nick.

Az enyém pedig Arya. -mondtam.

Szép neved van.