Az öregember

Az iskola egyre nehezebb lett, főképp azok számára, akik még oda jártak. Én hatalmas nagy mázlimra nem tartoztam a diákok közzé, mivel már leérettségiztem. Ha-ha. Na jó, a napjaim mégsem olyan vidámak. Főképp az a nap nem. Épp az ágyamon ültem, anya pedig a bőröndömbe pakolt befele, miközben arról magyaráztam, hogy én ezt egyáltalán nem akarom. Anya szerint tetszeni fog a bentlakás, és hogy ez segít a felnőttéválásban, hogy tapasztalatot gyűjthetek. Na már most én ezt teljesen másképp láttam. Kiközösítés, mégtöbb magány és gúnyolódás. Semmi kedvem nem volt hozzá. Sőt azt sem értettem, hogy anya miért örül annak, hogy itthagyom őket, hiszen nekik nem az a fontos, hogy az otthon biztonságában legyek? Hogy egy szörnyeteg, vagy démon, vagy mit tudom én, esetleg egy... zombi ne bántson? Nem értettem a lelkesedésüket, sőt egy kicsit meg is bántottak azt hiszem.

Hárman voltunk egy szobában, én, egy felsőbbéves és még egy újonc, akit még nem ismertem. Miranda, a felsőbbéves egy elég mogorva, magának való lány akit a könyvein kívül semmi más nem érdekel. Csodás, gondoltam, beszélgethetük, merthogy én is szeretek olvasni, és akkor megbeszéljük a kedvenc könyveinket. Aha, jó vic, a tudása messze az enyém felett áll, elég türelmesen halgatta, ahogy a kedvenc könyveimről beszélek neki, majd egy fél óra után közbevágott, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, és hogy gagyi könyveket olvasok. Egy csodálatos barátág kezdete. Már csak abban reményledhettem, hogy a másik lány barátságosabb lesz. Az állam leesett amikor megérkezett, merthogy, bár elég homályosan emlékeztem arra a két percre, de nem tudtam elfelejteni azt a hangot és azokat a vonásokat. Az ázsiai lány volt az, aki teljes mértékben úgy tett, mintha most találkoznánk először. Kiderült, hogy a neve Mimi. És cseppet sem kedvesebb Mirandánál. Összegömbölyödve feküdtem az ágyamon, és hallgattam, ahogy nagy eszmecserét folytatnak. Nagy írókról, filozófusokról beszéltek, én pedig rájöttem, akármennyire is hittem abban, hogy hatalmas inteligenciahányadossan rendelkezem, tévedtem. Bele sem tudtam szólni a beszélgetésbe. Közben eltöprengetm azon, vajon miért tesz úgy Mia, mintha nem ismernénk egymást? Talán azt hiszi, hogy nem emlékszem rá, mert nagyon kómás voltam, vagy direkt Miranda miatt nem akar beszélni velem? Aztán rájöttem, és elkiáltottam magam, hogy rájöttem. Mindketten rámnéztek, szinte teljesen egyszerre, vices látvány volt, Miranda szerintem azt latolgattam, hogy egy tizes skálán mennyire vagyok hülye, Mia szemében viszont ideges fény cikázott végig. Gyorsan lezuhanyoztam, és épp körmöt festettem, amikor leült mellém a hosszú szemű szobatársam. Kérdően néztem rá,merhogy nem értettem, mit szeretne.

• Tudod, elég rég találkoztunk. -mondta mosologva. Aha én ne, dőlök be ennek.

• Már egy fél éve talán. -motyogtam.

• Nem akarok veled rosszban lenni, de figyelmeztetnem kell arra, hogy légy óvatos!

• Mégis miért?

• Mert Dávid távol van és nem tud rád vigyázni.

• Ezért vagy te itt, nem? -néztem rá kérdően.

• De, most átvettem a feladatát, míg vissza nem ér, visoznt én végtelenül lusta vagyok, szóval ne keveredj bajba. -mondta, belőlem pedig kitört a nevetés. Ő is elmosolyodott, majd otthagyott, mert Miranda viszért vacsorával, amit ketten elfogyasztottak, én meg ehettem az otthonról hozott leveset. Jól esett. Nem a leves, hanem az, hogy első nap kirekesztettek.

Egyedül az élet nem túl eseménydús és mivel rám lett parancsolva, hogy ne keveredjek bajba nem nagyon mászkáltam. Hát perze hogy hallgatok Mimire, hiszen ki tekerné a nyakamat, ha nem azt tenném, amit ő akar. Ez így egy kicsit dúrvának hangzik de így van, bár mások nem látnak túl a felszínes dolgokon és nem veszik észre, hogy milyen veszélyes a csaj, de én tudom, hogy egy mozdulatába kerülne kitekerni egy nála kétszer nagyobb ember nyakát. Hogy ezt honnan tudom? Az első dolog az, hogy most ő véd meg engem, és Dávid már felvázolta, hogy milyen fontos a védelmem, a másik dolog pedig a kisugárzása. Magabiztos és szörnyen veszélyes. Én megérzem az ilyen dolgokat. Ezért nem bízok meg szinte senkiben a saját családomon, Dávidon és Mimin kívül. Egyáltalán nem ismerem Dávidot, egy örök rejtély számomra az a srác, de amikor ránézek, vagy csak eszembejut, melegség önti el a melkasom, és tudom, hogy biztonságban vagyok. Miminél egy kicsit más a helyzet, amióta átvette a védőm szerepét azóta megszűnt minden társalgás másokkal, olyan mint egy rabszolgahajcsár. Rendkívül idegesítő, hogy annyit foglalkozik velem, bár ne tenné. Főzz nekem kávét, vasald ki az ingem, vegyél nekem ezt, meg azt a boltból és még sorolhatnám. Mintha ezzel fizetnék a védelemért. Dehát mégis mitől kell megvédeni mostanában? Mindjárt két hónapja nem történt velem semmi paranormális dolog, ami hát valljuk be rekordnak számít, mert ilyen még nem történt. Vagy ilyen jól végzi a munkáját, vagy leszáltak rólam. De néha, amikor késő este még mindig tanulunk, van, hogy Mimi kinéz az ablakon és összhúzza a zemöldökét. Ilyenkor mindig eltűnik egy pár órára. Sejtelmem sincs mit csinál. Lehet hogy szörnyetegekkel harcol, lehet hogy Dáviddal találkozik, vagy tudom is én. De azért valljuk be, jobban végzi a munkáját, mint Dávid. Ilyenkor jönnek azok a gondolatok, hogy miért van két testőröm, miért akarnak megölni és ami a legfontosabb, ki vagyok én? Már hozzászoktam a gondolathoz, hogy nem fogom megtudni az igazat. Viszont egyik nap, amikor Mimi elküldött a boltba, hogy szerezzek be neki pár dolgot, egy öregember leszólított az utcán, és adott nekem egy virágot. Nagyon jó illata volt, olyan erős, hogy kissé meg is szédültem tőle. Az öregember megragadta a kezemet és olyan erősen kezdte szorítani, hogy azt hittem eltöri a csuklómat. A szemei hófehérek voltak, és amikor belenéztem láttam valamit, egy pillanatra felderengett előttem a park. Kirázot a hideg, mert éreztem az öregemberben azt, amit a néniben a kutyával. A keze jéghideg volt, mintha nem is élne már, mintha már rég halott lenne. Nem tudom honnan gyüjtöttem akkor annyi erőt, hogy ki tudjam rántani a kezem az erős újjak szorításából. Csak rohantam nem törődve a járókelőkkel, nem törődve azzal, hogy követ. Majd csak akkor vettem észre magam, amikor egy teljesen idegen helyen bukkantam ki. Sehol nem voltak emberek, az ég borús volt, és mindenhonnan morgó hangokat hallottam. A karom szörnyen lüktetett, és amikor ránéztem észrevettem,hogy a csuklóm teljesen fekete. A vén bácsika egy szempillantás alatt került elém. A szeme már nem volt fehér, éjfeketévé változott át, és az arcán olyan mosoly ült, amitől megfagyott a vér az ereimben. Megragadta a nyakam és erősen szorítni kezdte. Majd mindenhonnan hozzá hasonló légyek bukkantak elő. A látásom elhalványult, és éreztem, hogy el fogok ájulni. Az utolsó emlékem az a mosoly, ami az öregember arcán ült.