A titok

Másnap reggel minden normális volt, és én is normálisan viselkedtem, elmeséltem anyának, hogy mi történt velem a múlt nap, de ő csak nevetett rajta, én meg bevágtam a durcás pofit. Tudtam, hogy igaz volt, de tettettem, hogy elbizonytalanodtam. Egy pár nap után viszont rájöttem kivel kell beszélnem ahhoz, hogy megtudjam az igazat magamról. Próbáltam a fénycsóvát újra kilőni a kezemből, de nem ment, néha sikerült egy kevés fényt összesűrítenem a tenyerembe, viszont nem volt akkora ereje mint az legutóbbi. Könnyen megtaláltam azt a sikátort, ahol a maunticornal találkoztam, leültem a kuka háta mögé és vártam. Vagy Dávidra vagy egy szörnyre. Mindkettő el tudta volna mondani, hogy ki vagyok valójában, de egyik sem jött, egy óra után sem, két óra után sem, de még öt óra várakozás után sem. Mikor sötétedni kezdett hazaindultam, nem akartam, hogy anyáék aggódni kezdjenek. Este fürdés közben viszont beugrott mit kell tennem. Az írás. Hogy-hogy ez még nem jutott eszembe? Gyorsan megtörölköztem, és lehuppantam a laptopom elé. A kezem sebesen nyomkodta a billentyűzetet, és öt perc után meg is érkezett a vendégem. A tervem sikeres volt. Rohantam, hogy ajtót nyissak, de Robi gyorsabb volt, és kérdően nézett a fiúra. Dávid bejött, és egyenesen felém lépett.

• Ugye tudod, hogy ezt tilos csinálni? -kérdezte, a hangjában elfojtott düh érződött.

• Nem, mivel nem világosítottál fel. -mondtam. Az arcomról le sem lehetett törölni az ostoba vigyort. Bevezettem a szobámba, ő egyből levágta magát a babzsák fotelembe, én az ágyra ültem. Azért először jobb megtartani a tisztes távolságot. Mondja ezt a lány, aki egy szál törölközőben ül egy idegen szexi férfi társaságában.

• Miért válnak valóra azok a dolgok, amiket leírok? -kérdeztem.

• Ugye tudod, hogy ezért még nagy büntetést fogsz kapni? -nézett rám.

• Halvány lila gőzöm sincs, senki nem mond nekem semmit, anyáék megint azzal etetnének, hogy beképzelem magamnak, és te sem válaszolsz a kérdéseimre. -felemeltem a karom, és erősen koncentráltam arra, hogy a fénycsóva megjelenjen a kezemben. Sikerült, vörösen világított, mintha egy kisebb napot tartottam volna a tenyeremben.

• Látom az alapok már megvannak. Ki mutatta meg? -kérdezte érdeklődve.

• Senki, a múltkor a metróban megtámadott valaki, az újságban is benne volt az öregember halála. Akkor történt meg először, nem tudtam mit csinálok, magától jött.

• Lenyűgöző, te tényleg különleges vagy.- mondta, s közben előrehajolt, állát a kezére támasztva nézett rám.

• Különleges mi? Tudnom kell! Elegem van a titkolózásból, muszáj megtudnom, hogy ki vagyok!- kiabáltam hangosan, felálltam és idegesen a kezemet morzsolva járkálni kezdtem a szobában.

• Ezt nem tőlem kellene megkérdezned.- válaszolta.

• Te is tudod, nem? -néztem rá.

• Igen tudom, minden különleges lény tudja, hogy ki vagy TE.-felelte.

• És ki vagyok ÉN?- néztem jó mélyen a szemébe.

• Nincs felhatalmazásom arra, hogy elmondjam. – felállt, körbesétált a szobában, megnézte a képeimet, amiket a bálon csináltam, láttam, hogy mosoly jelent meg az arcán. Mégis felidegesített. Még hogy nincs felhatalmazása rá? Kinek van? Ki mondja el nekem? Anyáék? Tőlük nincs szívem megkérdezni. Csak Dávid mondhatja el nekem a teljes igazságot. És el is fogja, ráveszem, ha addig élek is!

• Mit mosolyogsz? -kérdeztem, mert kezdett idegesíteni, ahogy a képeimet bámulja.

• Furcsa, ahogy a világot látod.

• Nekem tetszenek. -mondtam, és a mellemnél keresztbe fontam a karom, és bevágtam a durcis pofit.

• Nem mondtam, hogy nem tetszik. -elpirultam a válaszától.

• Köszönöm. Kérdezhetek valamit?

• Persze. -mondta, és felém fordult, újra a babzsák fotelembe ült, és érdeklődve várta az ötmillió forintos kérdésemet.

• Amikor a metrón megtámadtak, miért nem mentettél meg?

• Tudtam hogy baj van, de későn érkeztem. Amikor odaértem, már elintézted. Nem volt rám szükség.

• Szóval ha nem tör rám a pánik, és nem találom meg ezt a képességemet, akkor halott lennék?

• Nem, van benned egy biztonsági rendszer, aki megpróbál megölni, annak elveszik a lelke, szabályosan magadba szívod, nem tudnak olyan könnyen megölni, minket csak a tűz pusztít el.

• Azért félek a tűztől... -suttogtam.

• Igen, és félhetsz is, gondolom Lindáék vigyáztak, hogy messze elkerüld a tüzet.

• Igen, ritkán láttam eddig tüzet, most hogy mondod, eddig nem is tűnt fel különösebben a dolog. De hogy szívom el a lelkeket? Nem értem. -folytattam tovább a beszélgetést. Belesétált a csapdámba, már ígyis sokat megtudtam, és úgy láttam, hogy folytatni fogja a beszélgetést.

• A te lelked átkozott. Az átok teszi lehetővé azt, hogy ha megpróbálnak megölni, akkor a lelked felébred, őrült tombolásba kezd, vákumot alakít ki, és magába szívja a másik lelket.

• Mi vagyok én? -néztem fel rá, egyenesen a szemébe, egy kósza könnycsepp végigfolyt az arcomon, mégis éreztem, hogy a tekintetem eszelős, mint aki bármit meg tudna tenni azért, amit akar. -Vámpír? Zombi? Vagy esetleg vérfarkas? Esküszöm, hogy egy Cassandra Claire könyvben érezem magam.

• Csigavér kislány! Az én dolgom az, hogy megvédjelek, én nem mondhatom el neked. Őszintén sajnálom, mert érzem, hogy ha kellően foglalkoznának veled erőssé válhatnál, de esküt tettem! Számomra az eskük fontosak. Viszont ha meg akarod tudni az igazságot, akkor a szüleidet kell megkérdezned. Csak ők mondhatják el neked az igazat. Bár jobban tennéd, ha megmaradnál az édes tudatlanságban. Vadásznak rád, és bár eddig sikerült a legtöbb üldöződet távol tartani tőled, ha megtudnád az igazat, vonzanád magadhoz őket.

• De azt mondtad, hogy nem tudnak olyan könnyen megölni.

• Nem tudnak könnyen megölni, de képesek rá.

• Miért üldöznek, miért vadásznak rám, mit akarnak tőlem? -néztem mélyen a szemébe.

• Nem mondhatom el, sajnálom Arya. Jobb ha megyek, ígyis túl sokat árultam el neked. Viszont egy dolgot ne feledj. -fordított maga felé és nézett jó mélyen a szemembe. -Ha érzed, hogy valami paranormális dolog közeledik feléd, akkor tűnj el, ne kíváncsiskodj, csak menekülj.

• Rendben. -beadtam a derekam, de csak azért, mert láttam a szemébe a félelmet. Éreztem, ahogy áramlik a testéből a forróság. Mintha fokozatosan ébredezne bennem valami, mintha ki akarna törni, mintha valaki lezárta volna bennem azt a dolgot. Mégpedig azt a dolgot, ami valójában vagyok.

Dávid elhagyta a szobámat, és az a forróság is vele távozott. Kirázott a hideg, csak most vettem észre, milyen hideg lett. Gyorsan felöltöztem, és amikor a hajamat szárítottam anya benyitott a szobába. A pillantása furcsa volt. Nem szólt semmit, csak kivette a kezemből a hajszárítót, és átvette a feladatot. Ritkán vannak ilyen pillanatai, de én igyekezek kiélvezni ezeket. Robi is bejött, a szemében ugyanaz a furcsa félelemmel kevert tehetetlenség csillogott. Majd anya mesélni kezdte, hogy mi történt vele a munkahelyén. Ők nem mondtak semmi és én sem kérdem. Csak hallgattuk anya locsogását, és élveztük, hogy semmi rendkívülit nem kell megbeszélnünk. Dávid félelme rám is átterjedt, és úgy éreztem, hogy mégsem akarom megtudni az igazságot. Most már tudom, hogy nem vagyok bolond, nem képzelődök, csak védeni akarnak.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre, csak bámultam a holdat az ablakomon keresztül és reszkettem. A félelemtől, a stressztől, a magánytól. Úgy éreztem, mintha egyedül lennék a világban. De aztán eszembe jutott, hogy van valaki, aki vigyáz rám, valaki, aki kötelességének érzi hogy védjen engem. Mosolyogva aludtam el, mert tudtam, hogy semmi baj nem érhet, mert ő itt lesz és megvéd.