Szörny a metrón

A hétfői karateóra után sietve indultam haza. Nem szeretek későn metrózni, de túl sok gyilkosság történik mostanában, anyuék szerint jobb, ha így teszek, és persze gyorsabb is. Csak hatan voltunk a metróállomáson, egy férfi, kigyúrt felsőtesttel, épp a telefonját piszkálta. Egy középkorú nő, aki türelmetlenül, percenként nézte meg újra az óráját, egy anya két gyerekkel, és egy öreg bácsika. A férfi abbahagyta a telefonja piszkálását, zsebre vágta, majd rám nézett. Azonnal kirázott a hideg, szemei kéken világítottak. Tudtam hogy baj van, mégis, ahelyett, hogy elrohantam volna, ottmaradtam. A többi ember miatt, nem fog addig bántani, amíg velük vagyok. Megérkezett a metró, mindannyian felszálltunk rá, a férfi tudta, hogy tudom, hogy néz, de nem zavartatta magát. A metrón még volt három férfi, egyikük részeg volt, és amikor a metró elindult, a kék szemű férfinak esett. Egy apró mozdulattal félresöpörte. A következő megállónál az anya gyerekeivel leszállt, , ekkor a férfi közelebb lépett hozzám, éreztem a lehelletét a nyakamon.

• Megvagy... -suttogta, engem pedig kirázott a hideg.

• Mit akar tőlem? -kérdeztem remegő hanggal, de amaz csak nevetett.

• A lelkedet.-válaszolta.

Kinyujtotta egyik kezét, ami egy hegyes csonká változott át, és azzal keresztül szúrta az öregember torkát. Sírvafakadtam, borzalmas látvány volt, a szája végeinél kettészakadt, és felém kezdett közeledni. Szerencsére pont akkor áltunk meg a következő megállónál, és én rohantam kifelé, de ő gyorsabbnak bizonyult nálam, azonnal előttem termett. Megragadtam, és pont amikor az ajtók csukódtak bevágtam a metróba, de az kettévágta a szörnyet. A teste regenerálódott, új lába és keze nőtt. A fejemből minden eltünt, nem maradt más, csak sivár pánik. Ösztönösen cselekedtem, kinyujtottam a kezem, és abból egy éles fénycsóva lövelt ki egyenesen a szörnyeteg felé, ami abban a pillanatban porrá vált. A megkönnyebbülés végigsöpört az egész testemen, még egy kicsit el is mosolyodtam. Aztán rohanni kezdtem, meg sem álltam hazáig. Anyáék rémülten néztek rám, csak akkor vettem észre, hogy amikor átszúrta az öregember torkát, akkor a vér rámfröccsent. A szám elé kaptam a kezem, és összeestem. Anya segített lefürödni, de zavart, hogy meg sem szólalt egész idő alatt, nem mintha nekem olyan sok kedvem lett volna beszélgetni, szinte egy hang sem akart kijönni a torkomon, de anya mindig kérdez, és anya mindig beszél, most viszont néma volt. Azt gondoltam, hogy baj lesz, hogy le fognak szidni, de nem tettek semmit, csak befektettek az ágyba, mind a ketten adtak egy puszit, és otthagytak, egyedül a gondolataimmal. Nem tudtam elaludni, állandóan csak pörgött az agyam, a szemem égett az állandó sírástól. Épp a konyhába tartottam, hogy igyak egy kis gyümölcslevet, amikor meghallottam, ahogy Robi beszélget anyáékkal.

• Nem mondunk neki semmit. -mondta anya.

• De sejti, azt fogja hinni, hogy át akarjuk verni, már nem gyerek Linda, el kell mondanunk neki az igazságot. -mondta apa.

• De ha elmondjuk, akkor mégtöbb bajba fog kerülni, és mindenről el fogja vonni a figyelmét. -vitatkozott tovább Robi.

• Szerintem el tudja majd dönteni, hogy mit fog csinálni, nem kis gyerek már. -kontrázott apa.

• Megígértük Meridynek, hogy vigyázni fogunk rá, ő a világ kincse, nem mondhatjuk el neki, egyből menne, hogy megmentse, és mi lenne velünk? Megutálna minket. – suttogta sírva anyám.

Egy szót nem értettem belőle. Ki az a Meridy? Miért akarnám megmentetni?Miért utálnám meg anyáékat? Arra rájöttem, hogy valamit titkolnak előlem, és hogy hazudnak, de biztos nyomós okuk van rá, hiszen a szüleim, nem tudnék rájuk haragudni, és csak meg akarnak védeni engem. Úgy döntöttem, hogy nem érdekel a beszélgetés további része, bementem a konyhába és töltöttem magamnak gyümölcslevet. Robi jelent meg az ajtóban, és normális hangon megkérdeztem, hogy kér-e? Látszott rajta hogy megnyugodott, attól félt, hogy meghallhattam valamit a beszélgetésükből. Az agyam az új információkat próbálta feldolgozni. Meg kell tudnom, hogy ki az a Meridy