Dávid

Körülöttem az emberek nem vettek észre semmit abból, amit én láttam. Mosolyogtak, nevettek, egy anyuka épp a kislányát fotózta, a parkban viszont más volt a helyzet. Ugyanazok az emberek voltak ott, az öreg néni a kutyájával ugyanazon a padon ült. Összeszedtem minden bátorságom, és bementem. Egyből mindenki rám nézett, lassan közeledni kezdtek. Most komolyan, ilyen gyorsasággal akartak elkapni? Kiléptem a park kapuján, és ők megálltak. Újra bementem, a pulzusom az egekbe szökött, az öreg néni, aki pillanatokkal ezelőtt méterekre volt tőlem, most szemben állt velem, éreztem a leheletét az arcomon, rettenetesen büdös volt, a szeme kéken izzott. Egy kar rántott vissza, mielőtt a nénike rám vetette volna magát, karjai hosszú hegyes csonkban végződtek. Tudtam, hogy ha hozzámér, nekem végem. Nem tudott tovább jönni, előre indult, de azonnal visszatántorodott. Hát igazam volt, valami bent tarja őket. Az, aki hátrarántott hangosan szitkozódva akart egyből távozni, de mielőtt még eltűnhetett volna, utána iramodtam, és megragadtam a karját.

• Te is észrevetted? Szóval nem csak képzelem?- kérdeztem, talán túlontúl hagosan. Az emberek körülöttünk ránk néztek.

• Miről beszélsz? –kérdezte a fiú. A szememben úgy csillant a felismerés, mintha feltaláltam volna valami igen hasznosat.

• Dávid? –kérdeztem. Emlékeztem rá, oh hogyan is felejthettem volna el, amióta csak felébredtem a szobámban, más sem jár a fejemben mint ez a név, és annak tulajdonosa.

• Igen? Ismerjük egymást? –kérdezte tettetett meglepődéssel.

• Igen, te mentetted meg az életem, amikor a sikátorban megtámadott az a szörny, és ott voltál, amikor felébredtem abban a szobában. –mondtam. A fiú csak nevetett. Miért nevet mindenki?

• Biztos. Figyelj, nekem nincs időm buta kislányok buta történeteire. –mondta.

• Akkor miért rántottál ki a parkból? –kérdeztem dühösen, szinte már ordítva.

• Miről beszélsz?

• Hát arról... hogy az előbb... –dadogtam. Az agyam újra kezdte felmondani a szolgálatot, és megint úgy éreztem, hogy nem vagyok biztos abban, hogy mi történt velem. – Én sajnálom, néha beképzelek dolgokat, ne haragudjon, amiért feltartottam. –a fiú szomorúan rám pillantott, nem volt azokban a szemekben semmi sajnálat, mintha átérezte volna a fájdalmam, csak bólintott, megsimogatta a fejem, és továbbment. Én pedig úgy döntöttem, hogy hazamegyek.

Otthon érdekes módon nem volt senki, valahogy most féltem egyedül lenni a szobában. Körülöttem minden rideg és túlontúl megszokott volt. Kihúztam a sötétítőket, kinyitottam az ablakot, és hagytam, hogy a hideg levegő kissé felébresszen. Kiszellőztettem a szobát, és közben úgy döntöttem, hogy átrendezem. A kisebb dolgokkal nem volt gondom, de amikor azt latolgattam, hogy az ágyam az ablak mellett, vagy a középső falnál legyen, és húzogatni kezdtem, rájöttem, hogy ez túl nagy feladat a számomra. Végül leültem a szoba közepére húzott ágyra, elővettem a laptopom, és netezni kezdtem. Megakadt a szemem egy hirdetésen. Karate, nem is olyan rossz, felírtam a telefonszámot, szerencsére pont akkor ért haza anyu és apu. A tervem meglepő módon igen tetszett nekik, azonnal felhívták a nőt, és kiderült, hogy már holnap kezdhetek. Viszont az átrendezem a szobám tervem nem. Anya viszont végül segített, a fal mellé húztuk az ágyam, a szekrényt a mellette lévőhöz, az íróasztalom az ágyammal szembe került, az ablak elé pedig a babzsák foteleim helyezkedtek el. Olyan gondolatokkal a fejemben aludtam el, mint hogy nagyon tetszik az a Dávid nevű srác, vagy hogy tényleg megbolondulok? Hát fő az optimizmus.

Másnap reggel csak kipattant a szemem. Örültem annak, hogy végre programom van, ami hát lássuk be nem túl gyakori. A suli után egyből rohantam a megadott címre, a nő üdvözölt, és beinvitált az épületbe. Az óra nagyon tetszett, sokat tanultam, és örültem, amikor este indultam haza, mert úgy telt el a nap, hogy az nekem fel sem tűnt. A babzsák fotelemben ülve neteztem, és egyre gyakrabban kezdett el viszketni a nyakam. Már a kezemmel is érzékeltem, hogy van ott valami, mintha egy dudor lenne. A fürdőszobába rohantam, és a tükör előtt állva kitágult szemekkel néztem a nyakamon lévő hatalmas kelést. Anya nagyon megijedt, amikor meglátta, szinte elsírta magát, adott egy gyógyszert, ami zöld színű volt, és nagyon ismerős volt számomra, de sajnos újra lassan kapcsoltam, a sokk minden mást kivert a fejemből, majd amikor apa karjaiba zuhantam, és kezdtem elaludni jutott eszembe, hogy a japán lány is ezt adta, mielőtt elnyomott a álom. Nem részletezem, milyen érzések kavarogtak bennem, amikor újra a szobámban ébredtem. A nyakamhoz kaptam a kezem, nem volt ott semmi, sem kelés, sem seb. Mintha ott sem lett volna. Reggeli közben anyuék árgus szemekkel figyeltek, hogy nem fogok e újra csapkodni, de nem tettem, tudtam mi történne. Kinevetnének. Tudtam, nem szeretnek hazudni nekem, de valami miatt megteszik. Ha kérdőre vonok valakit, akkor hirtelen mindig elbizonytalanodom. Most nem tettem, és tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem. Vagyis a nagy semmit. Kivárom, amíg újabb furcsaság történik velem, és hátha újra megjelenik Dávid, akkor majd nem engedem el olyan könnyen. Az iskolának komolyan semmi értelme, főleg nem az nyelv óráknak. Már nem lepődöm meg azon, ha a táblán a szavak kavarogni kezdenek, vagy én szólalok meg más nyelven, amit eddig nem is tanultam, hogy a mateket nálam jobban senki nem tudja, az agyam mintha betéve tudná az összes képletet, egy másodpercet sem kell gondolkodnom a megoldáson. Estére mindig úgy érzem, mintha már napok óta nem is aludtam volna. Az elmúlt időszakban minden kezdett újra normális lenni. Én kifejezetten örültem neki, csak az bántott, hogy így biztosan nem látom Dávidot.