A megmentőm arca

Azt hiszem soha nem fordult még elő velem, hogy nem mondtam el anyának, aznap milyen furcsaság történt velem. Csak ültem a fürdőkádban, és gondolkodtam. Ez túl valóságos volt, most nem mondhattam, hogy csak képzelődöm. Ezek után messze elkerülöm majd azt a helyet. Csak egyvalami zavart, és azt a bizonyos dolot nem tudtam egykönnyen kiűzni a fejemből. Az a férfi. Szőke haj, fekete bőrdzseki. Bárcsak láthattam volna az arcát, biztos jóképű. Megráztam a fejem. Soha nem foglalkoztam a fiukkal, és most sem fogok. Kényszeríttettem magam arra, hogy ne gondolkodjak, és a forró fürdőm után el is aludtam.

Minden iskolában fontos a halloween-i bál. A mi sulink is igen nagy bálokat rendez ezekre az alkalmakra. Úgy döntöttem, hogy mivel ebben az évben járok utoljára ebbe az iskolába, szórakozásból minden bálra benézek. Persze eszembe sem jutott, hogy partnerem legyen ezekre az alkalmakra, amúgy is láthatatlan vagyok, észre sem vennék, hogy egy nyomi benézett. Anyu kisebb szívrohamot kapott, amikor közöltem vele mik a terveim, és végül beleegyeztek, de azzal a feltétellel, hogy Robi is velem jön. Mivel drága öcsém amúgy is ott lesz, ez nem lehetett akadály, cinkosan összemosolyogtunk, mindketten egyre gondoltunk. Tartjuk az alibit, de a bálon nem foglalkozunk egymással. Robi amúgy is szőke barátnőjével töltötte volna az estét. Tina nagyon szép, de soha nem jön ide, állítása szerint nem bír egy épületben lenni velem, így amikor Robi elhozza nálunk, akkor én mindig sétálni megyek. Akik kívülről látnak minket azt hiszik, hogy nincs jó kapcsoltunk, de valójában igen erős szövetségünk van, amit már nagyon régóta mindig betartunk.

Gyönyörűek voltak a fények, mindenhol beöltözött emberek sétáltak. Robi vámpírjelmeze igen kiemelte amúgyis fehér arcát. Nagyon jól festett, ahogy a diszkófény alatt állt, mellette barátnője égszinkék ruhában, angyalnak öltözve. A gyilkos tekintetet leszámítva úgy festett, mit egy ártatlan bárányka. Ők elvegyültek a tömegben, én pedig egyedül maradtam, és másik szeretett hobbimnak szenteltem a maradék időt. A fotózás. Nem szeretnék dicsekedni, de nagyon ügyes vagyok, nem is értem, miért nem barátkoznak velem. Na jó, igazából pocsékok a képeim, tudom, hogy mit kellene csináljak, hogyan állítsam be a fókuszt és a záridőt, hogyan komponáljak, de végül mégis másképp csinálom, nem tudom, nálam ez ösztönös, és nekem tetszenek is, de Robi szerint borzalmasak. Azzal áltatom magam, hogy ezek az emlékek az enyémek, de nem, ezek a körülöttem lévő emberek emlékei és élményei, én csak belopódzok, és megörökítem őket. Van hogy kapok pár igen szép beszólást, amikor észreveszik az emberek, hogy őket fotózom, de hála a szuper képességemnek, amit láthatatlanságnak hívnak, igen könnyen el tudok menekülni a kigyúrt agyhalott focisták és a magassarkús plázacicák elől. Töltöttem magamnak egy pohár puncsot, majd kimentem egy kicsit a pagodákhoz. Midenhol szerelmespárok ölelkeztek és csókolóztak, meg is bántam, hogy kimentem, de eszembe jutott, hogy milyen gyönyörű képeket tudnék csinálni a fények miatt, ezért félretettem a puncsomat, és lőttem pár képet, majd újra ittam az italomból. Egyből meg is bántam. Keserű volt, de mire észbekaptam, már lenyeltem. Eredeti rózsaszín színe helyett most fekete volt. Megint csak képzelődsz, megint csak képzelődsz, mondogattam magamnak. Nem hittem el, még magamnak sem, émejgés fogott el, a gyomrom mintha egy apró pici gyöngyé szűkült volna. Végigfeküdtem a padon, valami végigfolyt az arcomon a számból. Remegő kézzel odanyúltam, hogy megnézzem, mi az. Vér volt. A látásom homályos lett, alig láttam valamit, csak azt érzékeltem, hogy valamit belenyomak a számba, és valaki a karjába vesz.

Nem tudom mennyi idő telt el, meddig lehettem eszméletlen, de amikor felébredtem egy szürke szobában voltam, a párna és paplan fehér volt és nagyon puha. Kellemes illat lengte körbe a szobát. Nem akartam felébredi, még soha nem éreztem magam ilyen kényelemben, és ilyen nyugodtnak, az agyam nem gondolkodott olyan gyorsan. Szóval ilyen érzés normális embernek lenni? Bárcsak mindig ilyen lenne. Ezt az igen érdekfeszítő gondolatmenetemet az ajtó csapódása szakította félbe. Felűltem és egy hosszú fekete hajú lánnyal találtam szemben magam.

• Ugye a menyországban vagyok? –kérdeztem.

• Nem cica, New Yourk-ban- válaszolta a lány.

• Kár –suttogatm halkan, úgy hogy csak én halhassam.

• Tessék ezt vedd be, ettől hamar helyrejössz. –mondta, és a kezembe nyomott egy zöld kis tablettát, és egy pohár gőzölgő teát. Egyből kiszúrtam japán vonásait, olyan gyönyörű volt, mint egy angyal. Lehet mégis a menyországban vagyok.

• Hol vagyok? –kérdeztem.

• Egy barátnál, legközelebb figyelj oda, mit iszol meg, ne légy felelőtlen, fontos az életed! Hogy vagy? Nem érzed magad rosszul?

• Tökéletesen, bárcsak még aludhattam volna egy pár órát, olyan puha ez az ágy, és olyan kellemes az illata. –suttogtam, újra fáradt lettem. A szemeimet szinte kényszerítenem kellett hogy nyitva maradjanak. Egy pillanatra lecsukódott, a lány felállt, hallottam, hogy mégvalaki bejött a szobába.

• Tetszik neki az illatod Dávid. –mondta. A fiú halkan felnevetett, résnyire kinyitottam a szemem, ő volt az. Égszínkék szemek, kissé borostás arc, erős, kidolgozott test. Mielőtt végleg elnyomott az álom arra gondoltam, bárcsak kimondaná a nevem.

Otthon ébredtem fel. Olyan volt, mint egy megszokott reggel, csak azzal a különbséggel, hogy nem tudtam hogy kerültem haza. A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok. Kirontottam, apa épp a reggeli kávéját itta, anya pedig rántottát sütött. Bah már megint. Csak néztem őket, nem volt számukra újdonság, hogy édes kislányuk kissé furcsa. Majd apa megkérdezte, hogy mi a baj. Csapkodva elmeséltem nekik, hogy mi történt velem, hogy megittam valami fekete löttyöt, hogy milyen kényelmes volt az ágy, hogy volt ott egy lány, és egy fiú. Anya arca párszor megremegett, de mesém végeztével, mintha csak kényszerítette volna magát arra amit mondani akart. Kuncogott. Megint kinevetett. Ekkor vettem észre, hogy valami megváltozott velem kapcsolatban, sokkal tisztábban láttam, olyan részleteket is észrevettem, mint még soha. Nem hittem annak a gúnyos nevetésnek. Apára néztem, akit látszólag igen szórakoztatott a helyzet. Általában ő nem szokott reagálni a kitöréseimre. Viszont elmagyarázta, hogy Robi a padon fekve talált rám, és hazahozott. Aggódtak értem, mert napokig nem ébredtem fel. Nem úgy néztek ki, mint akik annyira aggódtak volna. Nagyon mérges lettem, felkaptam a bőrdzsekim, és rohantam. Hogy hova? Hát a parkba.